A szakma elterjedése

Hazánkban a XVI. századtól számíthatjuk kezdetét a kéményseprésnek, mint iparszerű foglalkozásnak. Európa más tájaihoz hasonlóan, így Magyarországon is eleinte csak más szakmák művelői látták el mellékes munkaként a kémények szurok- és koromtalanítását.

Sopronban az 1500-as évek elején a fazekasok és az ácsok közül kerültek ki az alkalmi füstfaragók. Ezt a tényt mi sem bizonyítja jobban, mint a város adófizetőinek alsó rétegébe tartozó András nevű fazekas mester példája. Ezeknek az iparosoknak szükségük volt kiegészítő jövedelemforrásra, ezért vállalták el a sokak által alábecsült tevékenységet, mely önmagában olyan keveset jövedelmezett, hogy a vándorló kéményseprők fűszerekkel, déligyümölcsökkel, piperecikkekkel és más közkedvelt termékekkel is kereskedtek. A XVII. századig a kalaposokkal, szappanosokkal, tűcsinálókkal együtt az úgynevezett szabad művészet szakmái közé tartoztak.

A szakma negatív megítélésében nagy szerepe volt annak, hogy a munka elvégzésére rendszeresen alkalmaztak 10-15 éves fiúkat, akik lényegében nap mint nap életveszélynek voltak kitéve. Ennek ellenére árvaházakból, valamint szegény családokból mindig jöttek gyermekek ezen munkakörülményekbe. Bizonyos államokban egészen a XIX. század végéig általános jelenség volt a gyerekmunkaerő alkalmazása.

(A kép forrása: flickr.com)

Ez a mesterség azonban messze nem olyan egyszerű, mint ahogyan az elsőre úgy tűnik. Komoly fizikai erőt, bátorságot és ügyességet igényelt, hiszen a kémény megtisztításához belülről komplikált technikával kellett kimászni. A kémények eleinte szögletes, hatvanszor hatvan centiméteres, vagy még ennél is nagyobb belmérettel bírtak, így a kéményseprőknek kinyújtott lábakkal és karjaik segítségével felváltva, a kémény falához támaszkodva kellett mintegy feltornázni magukat. Ez nemcsak fárasztó, hanem életveszélyes művelet is volt. A keskenyebb részeknél felfelé menet a kaparóvassal a kémény falára tapadt égéstermékeket kaparta le a kéményseprő, míg lefele jövet a két marokra fogta nyírfaseprőjét, aminek segítségével a feje felett szeglettől szegletig súrolásszerűen mozgatva seperte le a kaparás után megmaradt koromréteget. A csőbetorkollások környékén kellett a legalaposabb munkát végezni, ahol a korom leghamarabban szokott átalakulni könnyen gyúló szurokká. Ellenben, ha a kéményben csak porkorom volt található, akkor a kéményseprő nem használt kaparóvasat.

A kéménysperők ruházatával kapcsolatosan azt kell tudni, hogy csak a XX. század közepétől alakult át, azonban eddig az időpontig mondhatjuk azt, hogy változatlanul megőrizte a középkorból örökölt formáját. Mászókémények esetében, nemcsak a kéményseprők fizikai ereje, hanem öltözete is komoly mértékű igénybevételre került. Ebben az esetben a szarvasbőrből készült, úgy nevezett “kormosruha” bizonyult a leginkább alkalmasnak. Ezt a felszerelést foltokkal is ellátták azokon a helyeken, ahol a leginkább ki voltak téve a kopásnak, például a térdnél, a könyöknél, ülepnél, valamint a lapockánál. Ezeket a foltokat aztán tovább erősítették csirizes vasreszelékkel vagy éppen enyves faforgáccsal.

Esős idő esetén a ruhát bekenték zsírral, hogy ne ázzon át, azonban ebből problémák is adódtak: nem szellőzött megfelelően a ruha és könnyen bepállott a bőr alatta, emellett gyakran kidörzsölte a munkás különböző testrészeit. A sok mászást igénylő munka miatt szükség volt arra, hogy hideg-meleg időben egyaránt zokni nélkül, mezítlábas papucsban járjanak. Mivel sarkukat meg kellett védeni a berepedezéstől, hetente bekenték halzsírral.

Továbbá csőszerűre szabott nadrágjuk szárait bokánál, míg munkakabátjuk ujjait a csuklónál kötötték össze zsinór segítségével ezenfelül derekuknál szíj használatával magukhoz szorították ruhájukat, hogy a szennyeződés ne hatoljon be alá. Fejkötőjük alatt vászonból, vagy más könnyű anyagból készült sapkát hordtak, ilyen módon óvták fülüket és hajukat a koromportól. Hogy tüdejükbe ne kerüljön korom és kátránypor, szájkendőt viseltek, melyet a könnyebb levegővétel érdekében ritkásan szőtt, átlátszó anyagból készítették el, hiszen ez a szakma sajátos légzéstechnikát is igényelt.

Szerszámaikat tekintve alapvető eszközük volt a kaparóvas, mely elsősorban a lerakódott szurok fellazításánál és eltávolításánál nyújtott segítséget a kéményseprőnek. Nyírfaseprőjüket eleinte maguk készítették, majd a későbbiekben erre szakosodott emberektől szerezték be őket. A kéményseprő jellegzetes eszköze, továbbá az általában vörösfenyőből készített lajtorja, ezért is nevezték sokáig őket létrás koldusnak, ezzel mintegy utalva arra, hogy míg a kéményseprő munkájával életeket ment, addig a szakmának, sajnos komoly megélhetési nehézségei vannak.

A cikk Szulovszky János Füstfaragók című könyvét használta fel forrásként.

Kérdése van? Keressen bennünket bizalommal! Kapcsolat