A Szujovszky János által név szerint ismert legelső magyarországi kéményseprő iparos Keraus Kristóf, 1590 szeptember 17.-én tette le a polgáresküt Sopron városában. A szakember akkoriban már valószínűleg hosszabb ideje űzhette a városban, és feltehetően annak környékén a kéményseprő ipart. Feltehetően annak köszönhetően, hogy az egyik legnagyobb magyarországi város polgára lett, az emberek elfogadták a kéményseprést tisztes megélhetést nyújtó mesterségként. Azonban meglehet, hogy ez nem is a mesterségnek, hanem inkább Keraus személyének szólt. A szakma iránti fenntartásokat bizonyítja a tény, hogy amikor az említett füstfaragó már nem tartózkodott a városban, 1594-ben egy szakmabéli arról panaszkodott, hogy foglalkozása miatt nem kap polgárjogot. Egy régi németül vezetett községi jegyzőkönyv szóhasználata azt sejteti, hogy francia vagy olasz származású lehetett a panaszos. Sopron városa 1610-ben is elutasította egy Veit nevű szakember polgárjog iránti való kérelmét, ezzel együtt felhívta a figyelmét a kémények lelkiismeretes tisztítására.

(A kép forrása: flickr.com)

Közel két évtized múltán Quiecz Jakab lett Keraushoz hasonlóan Sopron kéményseprője, aki nem tartozott a módosabb emberek közé. Előtte Bécsben szolgált, így feltehetően rokona volt az 1630-ban letelepedett Antonius Quiez kéményseprőnek.

Kassa városának 1607. évi szabályrendelete alapján, a bíró úrnak kötelessége volt két kéményseprőt kiállítani, hogy olcsó pénzért seperjenek. Az úr a rendeletnek részben eleget is tett, azonban a város lakói két év múlva arra kérték a tanácsot, hogy beszéljenek a szakmabéliekkel, hogy ne húzzanak tisztességtelenül hasznot a kéményseprésből. Ezután egy nagy kémény után 25 dénárt, egy kis kémény megtisztítása után 12 dénárt kérhettek el. 1639-ben Kassa füstfaragója Üveges Mihály, azzal a kéréssel fordult a tanácshoz, hogy ne engedjék fiát ellene munkálkodni. 1643-ban a kassai magisztrátus előírta, hogy házanként vizsgálják meg a kémények állapotát. Aki 15 napon belül nem javította ki az észlelt hibát, azt megbüntették. Akármennyire is elismerték a szakma fontosságát, az mégis kis jövedelmet biztosított.

A városok fejlődésével, az építkezések növekedésével és a gyakori károkat okozó tűzvészek miatt a hatóságok is belátták a kéményseprés fontosságát. A kialakult körülményekre való tekintettel a XVII. század második és a XVIII. század első felében, lehetőség adatott az olasz kéményseprők letelepedésére.

Körmöcbánya 1699-ben iktatott tűzrendészeti rendszabásának második pontja részletesen leírja a kéményseprővel szembeni elvárásokat. A rendelet továbbá leírja, hogy a város tanácsa a tanult kőmíves és kéményseprő legényt, Balázs Fülöpöt vegye fel a város kéményseprőjének, és a szakember kapjon a város szívében lakást is, hogy minden polgár tudja, hol keresse, és hamar odajuthasson, ha valahol tűz üt ki. Többek között felhatalmazást is kapott a késedelmeskedő házigazdák leintésére, ha ők nem hívták a szakembert időben. Továbbá szabályozták a füstfaragók kéményenkénti keresetét, miszerint alacsony kémény sepréséért 12 dénárt, közepeséért 15 dénárt, nagy kéményéért 20 dénárt, vagyis 10 krajcárt fizessenek nekik. A füstfaragók ellenben kötelesek voltak kellően jól megtisztítani a kéményeket, majd a kémény tetejéből kikiabálni, hogy abban a házban is ahol éppen sepertek, illetve a szomszédban is tudják, hogy a kémény teljesen ki lett tisztítva. A város tanácsa továbbá felhívta a polgárok figyelmét, hogy jelentsék, ha a füstfaragó nem teljesítette kötelességét.

Az 1680-as évek második felében Budán Franzin Péter Pál volt a füstfaragás mestere, aki a magyar művelődés történetébe is beírta magát. 1700-ban Buda szabályzata rábízta a kémények vizsgálatát, illetve negyedévente “látó emberek” bevonásával nézték meg a padlásokat, kéményeket és tűzhelyeket fent a Várban és a Vízvárosban, és ahol tűzveszélyes dolgokat észleltek, jelentették. A fentebb említett munkáért a város pénztárából minden esetben 1 forint 30 krajcár illette a “látó embereket”.

1673-ban I. Lipót az alsó-ausztriai kéményseprőknek kibocsátott céhlevelét 1702-ben megerősítette, miszerint a 21 helyen működő 22 szakemberből három magyarországi. Ebben az időben Selmecbányán és Székesfehérváron is állandó kéményseprő dolgozott. Székesfehérváron 1715-ben Bán Mihály és Szabó Lőrinc kéményseprők nevét említik, és mivel akkoriban és a későbbiekben Riva mesterről szólnak a források, így vélhetően az ő alkalmazottai voltak.

1739-ben Budán a Vízvárosban Petroti József kéményseprő neve maradt fent a források szerint.

Az 1725. évből származó feljegyzések szerint Besztercebánya kéményeit egy A. Regacci nevű szakember gondozta, míg 1728-ban Pozsonyban Péter Martini, 1730-tól és 1732-től Bartholoneo Godone és Giovanni Manfrina dolgoztak önálló iparosként a szakmában.

Albertini János 1728-ban kapott Sopronban polgárjogot, ám 1738-ban 12 forint büntetést szabtak ki rá, mert hanyagul seperte ki egy házaspár kéményét.

Riva János Domonkos 1747-ben tette le Sopron városában a polgáresküt, azonban egy bejegyzésből kiderül, hogy Rivát 30 forint büntetéssel sújtották, mert nejével korábban élt házas életet, mint lehetett volna. Azonban bárhogy is történt, egy soproni kéményseprő dinasztia tekintette ősének őt.

A cikk Szulovszky János Füstfaragók című könyvét használta fel forrásként.

Kérdése van? Keressen bennünket bizalommal! Kapcsolat